Bor És Vad

A közönséges boróka (Juniperus communis) a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies neve: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő, fenyőmag, gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő, gúzsfenyő, pattanófenyő, komkék.

3–5 m magasra növő, örökzöld cserje. Sudara bókoló. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszloposak. Második éves, érett, sötét kékesfekete, hamvas-fényes, meghúsosodott, a fekete borsnál valamivel nagyobb szemű tobozbogyója (galbulus) a borókabogyó (Juniperi fructus); a bogyós gyümölcsök egyike. Az első évben zöld marad, és csak a második, ritkábban a harmadik évben érik be, ezért az érett és éretlen bogyók gyakorta láthatók ugyanazon a növényen. Az érett bogyó fényes feketéskék, átmérője 5–10 mm, bevonata kékes-hamvas, viaszos.

Régóta használják fűszernek, főznek belőle lekvárt és borókapárlatot, és felhasználják a gin, jenever ízesítésére is. A csípős, édes-kesernyés, zamatos, nagyon aromás ízű bogyójából desztillálják a borókaolajat, ami fűszer- és likőreszenciák alapanyaga. Olaját és a zöld részek lepárlása után fennmaradó kátrányt már az ókori Egyiptomban is használták a balzsamozó szerekben – az olajat gyógyításra is. Ma főként illatszerek alapanyaga, de fáját már az antik rómaiak is füstölőkben használták.

A római kömény – más néven fehér kömény, kumin vagy borsoskömény - az zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó, Ázsiából származó fűszer.

Küllemében a köménymagra emlékeztet, de ízében teljesen eltér attól: földes-füstös aromája van, amelyet egyesek csípősnek írnak le. Szoros rokonságban áll a hazánkban is igen elterjedt réti köménnyel. Keletrol származik, de már az egész mediterrán térségben termesztették jóval a kereszténység kezdete elott. A rómaiak a bors helyettesítésére használták ezt a lapos ovális magot, sőt pasztává őrölték, hogy kenyérre kenhessék. Napjainkban a thai, a közel-keleti, az észak-afrikai, a mexikói és a délnyugat-amerikai konyhamuvészet meghatározó fűszere, de erőteljes aromája miatt nagyon jól passzol egyes vadételekhez, például vaddisznóból készült és hüvelyesekkel dúsított zöldséges ragukhoz is.

Emberemlékezet óta használt fűszer, melynek őshazája a Földközi-tenger partvidéke. Használatának legkorábbi írásos nyomát a mintegy 5000 éves Ebers-féle papírusztekercseken taláták meg a régészek és textológusok, ugyanakkor a Bibliában is tesznek említést róla. Barnássárga színű, 3-5 mm átmérőjű magját igen változatosan lehet felhasználni. Általában sültek, káposztafélék, mártások, pácok és marinádok ízesítője önmagában ,és fűszerkeverékekben egyaránt. A növény zöld levelét szintén sokrétűen használja fel a mediterrán európai és az arab konyha, főként rízsételek és saláták ízesítéséhez.  

Ez az ízében a borsra, illatában a szegfűszegre emlékeztető fűszer a Karibi térségben és Közép-Amerikában, valamint Nyugat-Indiában terem főként. Az illatán kívül azonban semmi nem rokonítja a szegfűszeggel, mivel  két különböző fajhoz tartoznak, s míg ez egy termés, addig a másik valójában szárított virágbimbó. 

Felhasználását tekintve  a többi borsfajtához hasonlít, különleges aromája folytán azonban különösen vadételek és pikáns szószok, mártások készítéséhez használják leginkább. Jó példa erre a Worchester, melynek egyik legdominánsabb ízesítője.

A szerecsendió fája Dél-India szigetein honos, de napjainkban már leginkább a Karibi térségben jellemző a termesztése. A termés magállományát nevezzük diónak, míg a termés húsa alatt található maghéj szárítmánya a "virág". A diót jellemzően mésztejbe mártva tarósítják a trópusi férgek és egyéb élősködők ellen, míg a szerecsendióvirág különlegesen élénk aromáját csak a gyors szárítás, valamint a légmentesen történő tárolás óvhatja meg.